EZ MÁR A KUTYA VACSORÁJA

Készülődik a legkisebb fiam is. Több, mint másfél éve első szülöttem és az ő kislánya már meglépték ugyanezt, azaz az óceán túloldalára költöztek.
Hogyan lehet „jól hozzáállni” ahhoz, hogy ne gyengítsd életed gyümölcsét, amikor fantasztikus lehetőséget kapott, ám ne is hazudj neki az érzéseidről? A válasz egyszerű: nem lehet. Emberből vagyok, mi több, anyából gyúrva. Tudom…, igen tudom, hogy ezrek, sőt több százezrek számára az én fájdalmam szinte semmi. Akiknek legyilkolták a szeretteit, lebombázták az otthonukat, bármikor boldogan cserélnének velem. Mekkora fájdalom lehet az övék…
De nekem az én búcsúzásom itt, és most a legfájdalmasabb. Az eszem mindent pontosan tud. Nem is hiába, hiszen olyan sok jótanácsot kaptam már, főleg olyanoktól, akik még sohasem voltak hasonló helyzetben.
A legtöbb ember frankón tudja a tutit. Kicsit olyan ez, mint amikor mindenki ért a focihoz. Mit keseregsz, nem meghal, hanem „csak” az óceán túloldalára költözik? Az a hat óra időkülönbség, mi az? Mindent át lehet hidalni.
Igen, mindent, ez így igaz, de akkor is fáj. Mert már semmi sem lesz olyan, mint ami eddig volt: a közös ebédek az otthonunkban, az összekuckózások, a közös filmezés, és még hosszasan sorolhatnám.
Az eszem tudja (mindig rá hivatkozom, mintha olyan sok lenne), hogy lesz megoldás. Majd mi követjük a gyerekeinket, ismét új életet kezdünk, új otthont teremtünk, hogy együtt legyen a család nagy része. Igenis lehet megoldás. Mi a francot nyekergek akkor itt?
Férjemmel már kétszer újrakezdtük az életünket, és megcsináltuk. Elsőként a húszas éveinkben, majd a harmincasok közepén. Jó pár év/évtized eltelt azóta, fogy az energia. Biztos pontok kellenének már, nem a folytonos változás. Persze tudom, hogy Ilyen világban élünk. Elcsépelt a mondás: csak egy biztos dolog van az életben, az, hogy minden bizonytalan.
Legkisebb gyerekem itt ül velem szemben. Úgy, mint eddig oly sokszor, hosszú éveken át számtalanszor. Tudom, hogy ez a pillanat már megismételhetetlen. Imádott otthonunk az ingatlanpiacra került, ő hajnalban utazik egy másik kontinensre, nekünk pedig össze kell kaparnunk minden maradék erőnket.
Mit nyávogsz? – drága barátok szavait hallom a fülemben. - Bármikor meglátogathatod, sőt, te is odaköltözhetsz.
Tudom, tudom, azt is, hogy igazuk van, de… akkor is, nagyon fáj. Egy korszak zárul most le. Ő már nem fog ezen a kanapén ülni, ha csak egy konténerben át nem szállíttatjuk az Óperenciás tengeren túlra. Mármint a kanapét.
Egy fiatalnak le kell válnia a szülőktől, ez az egészséges. Tudom, tudom, tudom.
Ha visszaidézem a régmúltat, nehéz volt a legelső gyermekem születésekor megszokni azt a kötöttséget, amit az anyaság jelentett. Igaz, akkor idegen országban éltünk, rokonok nélkül, senkire se számíthattunk egy-két csodálatos baráton kívül. Most pedig a kötöttség elhagyása a kihívás. Milyen érdekes, mennyire furcsa érzés. Az élet paradox körforgása. Az utolsó fióka is kirepül, és nem a szomszédos fák egyikére, hanem messze, nagyon messze, egy távoli erdőbe.
Megyünk utánuk/utána, de milyen lesz? Hol lesz az itthon, és hol lesz az otthon? Lesz még olyan, hogy mindenki egy asztal köré tud majd leülni egy időben? Hinni akarom, hogy valahol, a világ egy pontján lesz még rá alkalom.
Nem-, és nem akarom sajnálni magam! Van ennél sokkal rosszabb is. Tudom, -dom, -dom, -dom. De akkor is, nekem ez most nagyon rossz. Utálom, hogy mindenki örökké költözik, hogy pontosítsak: csak azt, ami az én szeretteimet érinti.
Csupa butaságot fecsegek, biztosan sokan gondolják. A kibicnek mindig könnyű, egyszerű osztani az észt. De ő nem az én bőrömben van, és nem az én szívem dobog a mellkasában.    
Még van pár közös óránk, amit együtt tölthetünk. Most kéne pókerarccal úgy tennem, hogy fütyülök mindenre. Minden vele töltött perc, másodperc hatalmas érték. A jó k@va életbe!!!!!! Nem tudok hazudni, nem tudom eljátszani, hogy NEM fáj az elválás!
Mit nyávogok? Tedd már le azt a nyomorult laptopot, és használd ki az időt!
Hiába, ez az idő már a kutya vacsorája…, de azért is kihasználom a maradékot.