Aulich utca 3 (002).jpg

FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETET

Április 28, 2021

Béla megigazította elegáns, méretre varratott gyapjú felöltőjét, elvette a szobalánytól a gondosan kikefélt fekete kalapját, magához vette kedvenc sétapálcáját, majd elindult szokásos reggeli sétájára. Fiatalos, ruganyos léptekkel ment az Aulich utcza 3. szám alól a Dunapart irányába. Imádott Pesten élni. Pápa után a rohamos tempóban fejlődő főváros mindent megtestesített számára, ami fontos volt: luxust, pénzt, finom eleganciát és nívós társadalmi életet. A Szabadság téren leült kedvenc padjára, és maga mellé helyezte legkedvesebb újságját, az Est-et. A lapok kissé gyűröttek voltak már, hiszen előző nap első dolga volt, hogy az elejétől a végéig átolvassa. Ezúttal nem a maga szórakoztatására hozta. Irmával ez volt a jelük, ami kissé hasonlított egy kémfilm képkockáira. Ha minden rendben, akkor Béla mellett ott látja majd ezt a bizonyos újságot a padon, azaz, nyugodtan indulhat a Tőzsde Palota bejárata felé. Béla egy darabig elidőzött a téren, hallgatta a galambok turbékolását, majd az újságot otthagyva, folytatta reggeli sétáját. Egyezségükben az is benne volt, hogy amennyiben az újság a tulajdonosa nélkül árválkodik a padon, akkor is minden körülmény adott a randevúra. Béla magas, fess férfi volt, akit atléta alkattal áldott meg a sors, annak ellenére, hogy a napi hosszú sétákon kívül semmivel sem járult ehhez hozzá. Sűrű, hullámos barna haja, és nyugalmat árasztó, gyönyörű sötétbarna szemei voltak. Volt valami sejtelmes szomorúság a tekintetében, ami a legtöbb nőből a megmentő szerepét váltotta ki. Szeretgetni, babusgatni, vigasztalni akarták ezt a gyönyörű embert. Béla viszonylag szerencsés csillagzat alatt született. Genetikailag örökölt csodás fizikai külleme mellett még jól szituált, polgári életet is a magáénak tudhatott. Sikeres gyapjú nagykereskedő volt, kiváló üzletember, joggal kiérdemelve a rangjához méltó kényelmes, előkelő életet.


Legendák keringtek nagylelkűségéről. Bár kiválóan mozgott a táncparketten, ám ha mégis véletlenül rálépett a partnere lábára, akkor a következő délelőtt folyamán három cipős dobozt kézbesített a város legelegánsabb üzletének kifutó fiúja az illető hölgy lakására. A dobozok mellé kísérő levelet is küldött saját monogramos pecsétjével fémjelezve: „Válasszon Kedves! Amennyiben mind a három pár cipő kedvére van, tartsa meg kegyed mindegyiket. Szívélyes üdvözlettel: Rechnitz Béla”. Voltak hajadonok, sőt asszonyok is szép számmal, akik keringőzés közben finom kis cipellőjükkel valahogy Béla lába alá keveredtek, ügyesen leplezve a tudatos cselszövést. Ő csak mulatott ezen, még akkor is, ha azonnal észrevette. Jövedelméhez képest apró kis gesztusok voltak az új cipők, amitől ő is jobban érezte magát, no meg persze a társaság hölgyei is. Szüksége volt az őt körülvevő női nem örömére, vidámságára és a felé sugárzó rajongásra.


Szerelemből nősült, mégsem adatott meg sem feleségének, sem neki a boldog házasélet. Felesége, Hermina, évek óta ágyhoz kötve tengette életét. Béla szerető férjként és igaz úriemberként elfogadta ezt az állapotot, igaz nem is igen volt választása. Valami ismeretlen nevű izomsorvadásra gyanakodtak az orvosok, a ritka betegséggel nem tudtak mit kezdeni. Érzelmeik úgy alakultak a betegség előrehaladtával, ahogy a vadszőlő indái kapaszkodnak egyre jobban egymásba, ám az ősz közeledtével elhullajtják leveleiket. A tavaszokban bíztak, amikor talán ismét új levelek sarjadnak.  


Béla reggelente sétákra indult. Amint kiért a Duna partra, magába szívta a folyó friss illatát, ami még jobban felpezsdítette amúgy sem lankadó férfiúi természetét. Sétapálcáját vidáman lóbálva rövidesen visszakanyarodott a Tőzsde Palota irányába. Izgatottan pillantott arra a bizonyos padra, és boldogan látta, hogy nincs már ott az újság. Sietősen indult irodája felé. Mielőtt a hatalmas épület elnyelte volna, csak annyit mondott a portásnak:


- Egy ügyfelet várok a délelőtt folyamán, kérem, kísérjék majd a szalonomba, ha megérkezik!

- Igenis Nagyságos Uram, ahogy parancsolja.


Béla ügyesen gyarapította a családi vagyont. Egyeduralma volt a gyapjú nagykereskedelem piacán. Apja, Rechnittzer Philip egyedüli gyermekeként arany élete volt. Könnyű volt beletanulnia a szakmába, mindössze arra kellett ügyelnie, hogy kizárólag megfelelő hitellel rendelkező ügyfeleknek adjon el árut. Az 1910-es évek végén vezetéknevét Rechnitz-re magyarosította.


Nem volt nagyravágyó, beletörődött sorsába, egészen addig, amíg össze nem ismerkedett Irmával.


A rendkívüli bájakkal rendelkező ifjú hölgy gyorsan kiszimatolta a pesti társasági élet mindenre és mindenkire gondosan kiterjedő pletykái segítségével, hogy Béla felesége ágyhoz kötve éli életét. Női ösztönei azonnal megsejtették az úriember pajzsa mögött a gyötrődő, szerelemre éhes férfi gyengéjét. A vidékről felköltözött Irma zseniális képességekkel vetette bele magát az elitréteg meghódításába. Színésznőket megszégyenítő ügyességgel tudta kisugárzásával, ellesett úri manírokkal ellensúlyozni amúgy egyszerű kinézetét. Alacsony volt, végtagjai vaskosak, ujjai rövidek, arca kerek. Amikor szája mosolyra húzódott, nagyon helyes kis gödröcskék: gribedlik varázsolták el aktuális beszélgetőpartnerét, akivel éppen kacéran kikezdett. Hatalmas, mélykék szemei mágnesként vonzották a másik nemet, akiket gyönyörű dekoltázsa már amúgy is rabul ejtett. Irma pontosan azért, mert tisztában volt saját társadalmi helyzetével, tökélyre fejlesztette, hogy miként tudja bravúrosan megtéveszteni a számára oly naivnak tartott úriembereket. Játszott velük, magabiztos volt, gyorsan kiismerte az általa kiszemelt személyt, aki éppen felkeltette az érdeklődését. Határozott célkitűzése volt, hogy végérvényesen ő is ezekbe a körökbe tartozzon.


Béla tökéletes volt számára: sármos, vonzó férfi, jelentős vagyonnal. Bár nős volt, ám felesége betegsége miatt mégis kiszolgáltatott préda.


A szerelmi légyottokat egy ideig Béla tágas hivatalának egyik rejtett szobájában sikerült lebonyolítaniuk, de Irmának az idő rohamos múlásával ez már nem volt elég.


- Béluska – így szólította kedvesét – vigyen fel egyszer a lakásukba, úgy szeretném látni, hol él, hova megy esténként haza, hol hajtja álomra a fejét!

- Nem lehet Irmácska, mit szólnának a cselédek?

- Majd csak kitalálunk valami indokot – erősködött Irma, és szorosan odasimult a férfihoz.

- Lehet, hogy igaza van Irmácska, hiszen a hivatalban előbb-utóbb feltűnő lesz, ha sűrűn látják magácskát. Ki kell találnunk valamit. Hihetőnek kell lennie, mert a házvezetőnőnk, Margit, nagyon eszes asszony. Gondolkodom majd még ezen – zárta le a beszélgetést Béla.


Irma észrevétlenül apró kis retiküljébe csúsztatott egy névjegykártyát, amit titokban elvett Béla íróasztaláról. Fejében addigra már megszületett a konkrét terv, miként is fog túljárni a házvezetőnő eszén. Ismerte már a férfi kézírását. Első titkos randevújuk alkalmával, a padon véletlenül felejtett újságra Béla korábban ráírt néhány szerelmes sort. Irma letépte az első oldalt, majd elrejtette, mintha előre megérezte volna, hogy egyszer még szüksége lehet rá.


- Azt hallottam a minap a Rosenthalék teadélutánján, hogy kezd divatba jönni a házi könyvtárak rendszerezése, bővítése a legkülönlegesebb bőrkötésben. Aki a társasági életben divatos akar maradni, felvesz egy saját bibliográfust – mondta a lány Bélának, aki finoman kezet csókolt neki, és kikísérte az irodájából.

- Óh, valóban? Érdekes, egyben végre valami hasznos hóbort – válaszolt, majd udvariasan meghajolt.


Másnap Irma egy levéllel a kezében becsöngetett az Aulich utcza 3. szám második emeleti lakásába. A gyönyörű, szecessziós stílusban épült házban az építtető összesen egy lakást alakított ki emeletenként. A négy emelethez - azaz a négy lakáshoz - két lépcsőház is tartozott az akkori kor szellemének megfelelően. Elegáns, gyönyörűen ívelt lépcsőn közlekedtek az urak és a rangos vendégek, míg a személyzet a cselédlépcsőt használta, ahonnét közvetlenül a lakások hátsó, kiszolgáló részébe lehetett feljutni. A hatalmas utcai szobák szolgálták a társadalmi élet részét: szalon, ebédlő, könyvtár, kissé hátrébb a hálószobák, majd leghátul a cselédségi szárny. A szobalánynak a szalonból lehetett csengetni.   


Margit, a házvezetőnő kissé csodálkozva indult a bejárati ajtó felé, hiszen senkit sem vártak a délelőtti órákban.


- Parancsoljon kisasszony, mi járatban van nálunk? – kérdezte udvariasan az elegánsan öltözött Irmától.

- Ugye Margithoz, a házvezetőnőhöz van szerencsém? – válaszolt kérdéssel a kérdésre rendkívül határozottan Irma, majd folytatta:

- Kérem, legyen szíves elolvasni a Méltóságos Úr levelét! Azt szeretném kérni, hogy legyen kedves majd a könyvtárszobába vezetni.


Irma zseniális érzékkel mindig két lépéssel előrébb járt mindenkinél.


A házvezetőnő hellyel kínálta a szalonban, majd gondosan elolvasta a levelet, melyben az Úr, azaz Rechnitz Béla, kézzel írott utasítására a könyvtárszobába volt hivatott a hölgyet vezetni. A levélben még az is állt, hogy kéretik a hölgyet magára hagyni, hadd dolgozhasson teljes nyugalomban. A borítékból egy saját kezűleg szignózott névjegykártya is kikandikált, így Margit bár furcsállotta, hogy nem személyesen szerzett tudomást a Nagyságos Úr kéréséről, de természetesen azonnal utasította a szobalányt, hogy vezesse Irmát a könyvtárszobába, gondoskodjon teáról, és aprósüteményről, amíg az ifjú hölgy dolgozik.


- Tudja, manapság nagyon sok megbízásom van, így nem tudtam előre megmondani a Nagyságos Úrnak, hogy pontosan mikorra számíthatnak majd rám – egészítette ki Irma a házvezetőnőnek adott információját. Finom érzékei azonnal megérezték a kételyt hirtelen felbukkanásával kapcsolatban.


Margit csak biccentett, majd a szalonba belépő szobalány gondjaira bízta az ifjú bibliográfust.


Irma a délelőtt hátralévő részében tett-vett a könyvek között, közben a beszűrődő hangokból megpróbálta magában feltérképezni a lakás számára ismeretlen szobáit, legfőképp arra koncentrálva, hogy vajon melyikben ápolhatják Herminát. A könyvtárszobába egy gyönyörű, mahagóni kétszárnyú ajtón át jutott a szalonból, melynek eleganciáját csiszolt üveg kazetta díszítette. Egy szintén kétszárnyú, ám tömör faajtó keltette fel Irma érdeklődését. Finoman lenyomta a kilincset, majd résnyire nyitotta. Azonnal megpillantotta az óriási fekhelyet, benne a hatalmasra hízott beteg testet. Az ágyat a tágas belső udvar felé fordították, így Hermina pont a könyvtárszobával ellentétes irányba látott, ha éppen nem aludt.


Nem lesz nehéz - gondolta Irma magában, ám ezzel a megállapításával egyidőben finoman vissza is húzta az ajtót és indult a szalonba. Megnyomta a kis kerek csengőt, szinte azonnal meg is jelent a szobalány az ajtóban.


- Kérem, vezessen ki, mára végeztem! Holnapután jövök ismét, délelőtt 10 órakor, közölje, kérem Margittal! – mondta olyan határozottsággal, mintha egész életében szobalányokkal üzengetett volna házvezetőnőknek.


Este, amikor Béla hazaért, nem kis meglepéssel hallgatta házvezetőnőjének beszámolóját az aznapi eseményekről. Újságjába temetkezve leplezte megdöbbenését a bibliográfus hölgy felbukkanásával kapcsolatban, ugyanakkor testét átjárta a titokzatosság rejtelmének izgalma. Irmában csak a buja szerelmet látta, ami teljesen elvakította. Munkáját úgy intézte, hogy otthon legyen, amikor két nap múlva megjelenik majd újdonsült bibliográfusa. Nem volt nehéz feladat, hiszen a cselédség soha semmit nem kérdőjelezhetett meg az Úr döntéseivel kapcsolatban.


- Margit kérem, üzenjen a hivatalba, hogy ma erős fejfájásom van! A szalonban fogom elfogyasztani a délelőtti teámat.

- Természetesen Uram. Kérem, engedje megjegyeznem, hogy mára jelezte ismét a jövetelét a könyvtáros kisasszony, remélem, nem fogja zavarni? – válaszolta tisztelettudóan Margit.

- Köszönöm, hogy említette, de nem hinném, hogy zavarna – azzal kényelmesen elhelyezkedett elegáns házi köntösében az egyik fotelban.


Nemsokára csöngetést hallott. Tökéletesen átlagos, semmitmondó pózba rendezte magát, és ismét újságja rejtekébe burkolózott.


- Elnézést kérek Uram, csak bevezetem a kisasszonyt a könyvtárba – mondta Margit, majd szélesre tárta az ajtót, és gyorsan be is csukta Irma után, nehogy zavarja az Urat a pihenésben.


Béla, amint hallotta a házvezetőnő távolodó lépteit, azonnal belépett ő is a könyvtárszobába. Korábban elhatározta, hogy véget vet szerelme önálló akciójának. Határozottan odalépett Irmához.


- Irma kedves, mit művel maga itt? Ez nagyon veszélyes játék, haragszom magára, hogy nem beszélte meg velem a tervét – mondta nagyon komoly hanghordozással, ám maga is érezte, hogy az előre begyakorolt teátrális beszéde alatt másodpercről másodpercre miképpen keríti a vágy egyre gerjedő érzése hatalmába.


Irma virtuózként játszott vele. Nem volt nehéz dolga, mindössze pár lépéssel közelebb ment Bélához, ruhája felső két selyem gombját észrevétlenül kigombolta, és már azonnal a kezében tartotta az irányítást.


- Béluska drága, tudja, hogy ezt azért intéztem így, hogy magának is könnyebb legyen. Ha tudta volna, hogy maga helyett én írom meg a levelet, az izgalma könnyen elárulta volna magát a cselédek előtt. Ne aggodalmaskodjon mindig, kérem engedje nekem, hogy női ösztönömmel kijátsszak mindenkit. Számomra a maga boldogsága a legfontosabb, csakis magáért cselekedtem így, higgye el – ezzel érzéki csókokkal borította be Béla arcát, majd egyre szorosabban húzta magához a férfit.


Béla nem bírt ellenállni, minden porcikájával kívánta Irmát, nem törődött azzal, hogy felesége a szomszéd szobában van, semmi külső tényezőt nem engedett be agyába, ami vágyai beteljesülését megakadályozhatta volna. Ismét egymáséi lettek, immáron a könyvtárszoba rejtekében.


- Nem tudok maga nélkül élni – súgta Béla Irma fülébe a szerelmes szavakat.

- Béluskám, mindent meg lehet oldani, csak akarni kell – válaszolta Irma, ám a szavak nem igazán jutottak el a buja szerelemben kielégült férfihoz.


Még az előző percek csókjait érezte szájában, az asszony illatát és ölelését minden porcikájában. A szalon kényelmes foteljébe süppedve szinte észre sem vette, amikor Irma finom léptekkel távozott. Őrült megfeszítéssel igyekezett össze-vissza kavargó gondolataiban némi rendet tenni. Egész életében megszokta, hogy mindig ő tartotta kezében az irányítást. Most azonban olyan, minden porcikáját átható testi-lelki örömben volt része, amit eddig nem tapasztalt még soha, és fogalma sem volt arról, hogy miképpen kéne kezelnie az új helyzetet.


Órákba telt, mire valahogy sikerült visszarántania gondolatait a jelen valóságába. Délután bement felesége szobájába, leült az ágya mellé, és kezét tenyerébe fogta.


- Szeretem magát Herminke. Bárcsak enyhíthetnék az állapotán – mondta Béla feleségének. Nem bűntudatból beszélt, bár természetesen képtelen volt kizárni ezt a gondolatot sem. Feleségéhez fűződő érzelmi kötődése valós volt. Mélységesen szerette, egyben sajnálta az asszonyt, akinek élete a négy fal közé korlátozódott, és ágyát már évek óta nem tudta elhagyni.

- Béluskám! – használta Herminke ugyanazt a megszólítást, mint Irma, ami ezúttal áramütésként érte a férfi szívét.

- Maga jó ember, nekünk ezt adta az élet, el kell fogadnunk, hogy nincsen gyermekünk, és azt is, hogy maga mellettem csak fél életet tud élni. Higgye el, ez az, ami engem a legjobban bánt. Jobbat érdemelne ennél – ezzel megcsókolta a férfi gyönyörű kezét.


Béla egyre erősebben érezte, hogy az ő igazi lelki társa ez a csodálatos, önzetlen asszony: a felesége, aki saját fizikai kínjain túl is megértő vele, és érte aggódik. Hála öntötte el a szívét. Szerette a feleségét, tisztelte, becsülte, közben rendíthetetlenül küzdött az érzéseivel, mert nem a sajnálatot akarta érezni iránta. Tudta, hogy a felesége irányába táplált érzelmek nemhogy kopnának az idő múlásával, hanem erősödnek. Hermina vállára hajtotta a fejét, és csendben meggyászolta a tőlük elvett éveket, amikkel a betegség maga alá gyűrte mindkettejüket, és a reményt, hogy valaha gyermekük születhessen.


- Szeretlek Herminkém, és életem végéig szeretni foglak. Nem érdekel, hogy a könyörtelen természet milyen fizikai nehézséggel sújt le ránk – mondta, és igéző barna szemeivel asszonyának egyre halványuló, kék szemeibe nézve szuggerálta az imént elmondottakat.

- Azt szeretném kérni, hogy amikor ismét jön majd a bibliográfus kisasszony, hadd töltsek vele egy kis időt. Annyira hiányzik az entellektüel társalgás – válaszolta Hermina.


Béla megdermedt a kimondott mondatoktól, valamint az esetleges következményektől.


- Herminke, ha ezt szeretnéd, akkor legyen így. Majd szólok Margitnak – mondta.


Attól a héttől kezdődően, a két nő heti két alkalommal egy-két órán keresztül beszélgetett könyvekről, az élet nagy igazságairól, és anélkül, hogy tudatában lettek volna, egyre közelebb kerültek egymáshoz. Az örök rejtély maradt, hogy Irma miképpen tudta pótolni időről-időre mindazt az irodalmi tudást, amivel nem igazán rendelkezett.

Különböző társadalmi rétegekből jöttek, teljesen más volt a céljuk az életben, ám ugyanazt a férfit szerették, és ez a kimondatlan sorsközösség láthatatlan hidat épített közöttük. Észre sem vették, de már sokkal jobban várták az együtt töltött időt, a meghitt beszélgetéseket, mint ahogy azt valaha is gondolták volna.


Hermina finom női ösztönei által megérezte, hogy mit jelenthet Irma Béla számára. A mindeddig rendíthetetlen, törtető lány pedig ráérzett arra, hogy bár számos területen az ujja köré csavarta a férfit, mégis azt a kötődést, ami e két embert köti össze, soha sem lesz képes magáénak tudni.


Irmának tökélyre fejlesztett terve volt, hogy miként is fog megszabadulni a beteg feleségtől, de egy ideje ezek a gondolatok mind köddé váltak. Esze ágában sem volt bármilyen módon beleavatkozni egy olyan ritka csodába, ami a házaspárt összekötötte.


Hermina okos asszony volt. Tisztában volt betegsége kimenetével, annak ellenére, hogy a hátralévő időt, amennyit még e világon tölthet, egyetlen orvos sem tudta pontosan megjósolni. Egy idő óta összekovácsolódtak: ők hárman. Finom intelligenciájával tudta, hogy egyetlen megoldás maradt.


Esténként úgy tett, mintha gyorsan felhörpintette volna a fájdalomcsillapítókat, de titokban hetekig gyűjtögette a pirulákat. Érezte a gyógyszer elvonásának hatását, ám a jövőbe vetett hite némiképp ellensúlyozni tudta a fizikai terheket.


A halottkém megállapította: Nagy valószínűség szerint öngyilkosság történt. Rechnitz Béláne, született Günsberger Hermina, gyógyszer túladagolás miatt vesztette életét. Az idegenkezűség nem valószínűsíthető, ám teljességgel nem is kizárható.


A halál beállta: 1921. március 14-e. Béla aznap töltötte be az 55. születésnapját.