Szív alakú anyajegy.jpg

SZÍV ALAKÚ ANYAJEGY

Április 22, 2021

Giovanni hullámos haját teljesen szétzilálta a szél, ami még jobban kiemelte a sötét, tincsekkel körbeölelt, jóképű arcot. Szofi már az első látásra valami rendkívülit érzett a fiúval kapcsolatban: a magas, szemüveges, vonzó külső mély intellektust sejtetett. Nem ez volt az első szerelem az életében, de ilyen erős, minden porcikájában lüktető érzést még nem ismert. Az egyik hajtincset visszaigazította Giovanni arcából a fiú füle mögé, mire a fiú lágyan megfogta Szofi csuklóját, és finom csókot lehelt szív alakú anyajegyre a lány alkarján. Giovanni imádta ezt a különleges kis barna foltocskát a lány alkarjának belső részén.


- Szeretném, ha minden nap ezzel a kis szívecskével mellettem kelhetnék reggelente, és fekhetnék le, amíg csak élünk – mondta a fiú

- Én pedig a te göndör fürtjeiddel – válaszolt a lány, és viccesen beletúrt Giovanni a hajába.


Szorosan átölelték egymást, majd az ölelésből kibontakozva, kézen fogva elindultak a kollégium irányába.


Mindketten az orvosira jártak, még az első évfolyamon ismerték meg egymást. Sok előadáson tudtak közösen részt venni, imádták ezeket az órákat. A hatalmas előadóteremben először csak távolról méregették egymást, aztán óráról órára egyre közelebbi padsort választottak, amíg végül kizárólag egymás mellett voltak hajlandók leülni. A pillanatok alatt elrepülő egyetemi évek után szakirányt választottak. Giovanni az aneszteziológia felé kacsintgatott, Szofi pedig gyermekorvos akart lenni. Tudták, hogy sok év tanulás vár még rájuk, de egyáltalán nem aggódtak, viszont annál inkább féltek attól, hogy egy esetleges ösztöndíj nehogy szétszakítsa őket. Ha mégis így lesz, biztosak voltak abban, hogy kapcsolatuk a távolságot is ki fogja bírni – ezzel nyugtatták magukat.


Giovanni félig olasz volt. Bergamóban született, olasz orvos apa első fiaként. A család a magyar édesanya miatt szorgalmazta, hogy Giovanni Budapesten járjon egyetemre. Bár a fiú jól beszélte mindkét nyelvet, szerették volna, ha először magyarul kezdi a tanulmányait.

A milánói orvosi egyetem rangos volt, kiváltképp az aneszteziológia képzés terén. A család amilyen eltökélt volt, hogy Giovanni Budapesten kezdjen tanulni, annyira komolyan győzködte, hogy Milánóban folytassa a szakképzést. Ismerték és szerették Szofit, mégis azzal biztatták fiukat, hogy Európában, a fapados járatokkal nem fognak elszakadni egymástól. Ha komoly a kapcsolatuk, akkor ezt ki fogja bírni. Giovanni, aki már eddig is sokszor belement abba, hogy szülei döntsenek helyette, úgy gondolta, hogy ez lesz az utolsó olyan lépése, amiben hagyja, hogy befolyásolják őt. Eldöntötte, hogyha végez Milánóban, akkor már csak Szofival akar lenni, és csakis saját, közös döntéseiket fogják követni.


Szofi kezdte kiismerni a fiút, és egyre jobban megérezni a más kultúrában történt neveltetés általa helytelennek tartott csökevényeit. Ő is imádta a szüleit, meghallgatta a véleményüket, de mindig mindenben maga döntött. Érezte, hogy Giovanni a szerelem mellett a biztonságot is benne találta meg a szülei irányítása után. A döntésképtelenség ismeretlen volt számára, egy férfiban ő az erőt, a határozottságot akarta érezni, és azt is, hogy kölcsönösen tudjanak egymásra támaszkodni. Abban bízott, hogy Giovanni idővel megerősödik, önállóbb lesz, és vállalni fogja majd mind a saját, mind pedig kettejük döntéseit. Senki sem tökéletes, nyugtatta magát, hiszen alapvetően minden másban nagyon jól passzoltak egymáshoz.

Június elején Giovanni kiköltözött a kollégiumból. Legszívesebben becsomagolta volna Szofit is a bőröndjébe, de egyelőre megelégedett azzal is, hogy naponta többször hívják majd egymást telefonon, és olyan sűrűn találkoznak, ahogy csak tudnak. A búcsúzás nagyon nehéz volt. Giovanni nem akarta elengedni az imádott kezet, csókolgatta a könnyeivel áztatott, szív alakú anyajegyet.


Szofinak iszonyúan hiányzott a fiú, így egyre jobban belevetette magát a tanulásba, hogy elűzze a rossz gondolatokat a fejéből. Nagyon nehezen ment az első időben a koncentrálás, de pár hónap alatt belerázódott a távkapcsolatba. Esténként hosszú ideig beszélgettek egymással, és virtuálisan látták a másikat.


- Hadd túrjak a hajadba! – viccelt Giovannival, aki ilyenkor közel hajolt a kamerához, Szofi pedig úgy tett, mintha valóban a tincseivel játszana.

- Jól van, de akkor én meg kérem az anyajegyemet! – válaszolta ilyenkor Giovanni, és forró csókot lehelt a monitorra, amikor Szofi odatartotta a csuklóját.


Búcsúzkodás előtt mindig ez volt a rituáléjuk.


A második szemeszter végén Szofi annyira jó osztályzatokat szerzett, hogy egyéves ösztöndíjat kapott a hamburgi UMCH egyetemre. Büszkeség és boldogság áradt szét testében, de azonnal a félelem is, hogy van-e olcsó, közvetlen járat Hamburg és Milánó között. Gyorsan rákeresett az interneten, ám rémülten látta, hogy bizony nem lesz egyszerű találkozniuk.


Giovanni pánikba esett, amikor megtudta a hírt. Szinte hisztériás rohamot kapott, és ahelyett, hogy gratulált volna Szofinak, dühében szitkozódott, veszekedett a lánnyal. Szofi próbálta türtőztetni magát, így csak annyit mondott:


- Ha így reagálsz erre a hírre, akkor talán az a legjobb, ha egy ideig nem látjuk egymást.

Nekem ez így túl sok – mondta, és búcsúzás nélkül megszakította a hívást.


Nagyon várta, hogy rövidesen megcsörren a telefonja. Megbántva érezte magát, igazságtalannak a fiú kirohanását. Csak várt és várt, de a telefon nem csörrent meg a szokásos időben. Ha valaki mégis hívta, a szíve azonnal a torkában dobogott, elöntötte a forróság és remegő kézzel nézett a képernyőre, hogy láthassa, ki keresi őt. Dühös volt mindenkire, aki kíváncsi volt rá. Mindig becsapva érezte magát, mert nem az hívta, akitől a hívást várta. Eltökélt volt, ő nem fog kezdeményezni, végtére is nem ő szitkozódott. Ahogy telt az idő, egyre nehezebb volt felidéznie az elhangzott mondatokat, egyre jobban elbizonytalanodott, miket is vágott akkor Giovanni a fejéhez. Pusztán egy dologban volt biztos, szerette a fiút, kívánta őt és veszettül hiányzott neki; de nem bármi áron.


- Nem fogok belecsúszni a szokásos hibába, a leplet rá történetbe. Tudom, hogy mi mindent jelentek számára, muszáj türelmesnek lennem, hogy végre életében először, önállóan megtegye az első lépést, ne én döntsek, intézzek mindent helyette – mondogatta Szofi magában, egyre csak reménykedve, hogy túl lesznek ezen a nehéz időszakon.


Az órák, napok, hetek csigalassúsággal vánszorogtak. Egyre fakóbbá vált az utolsó beszélgetésük, miként szeme csillogása is. Tompaságot, ürességet érzett. Talán egy hónap is eltelt, mire körvonalazódott benne a felismerés: vége van. Nem fogja keresni őt az, akinek annyira áhítja a hívását. Nem szokott sírni, mégis hirtelen minden felszakadt belőle. Záporoztak a könnyei, nem talált hirtelen zsebkendőt, így a csuklójával törölgette az arcát. Keze az ölébe esett. Ahogy fáradtan hátradőlt, észrevette a könnyeitől csillogó anyajegyet, amit Giovanni annyira imádott. Úgy látszik, hogy ez már a búcsúzások rituáléja lesz, állapította meg elcsigázottan.


Hamburg hideg volt, sokat esett az eső és fújt a szél, de így legalább még jobban lehetett a tanulásra koncentrálni. Szofi imádta az egyetemet, nagyon élvezte a nemzetközi társaságot, jót tett a lelkének a változás, az új ország, és hogy távol került a sok-sok emlék helyszínétől.


Több év is eltelt, mire a Giovanni iránt érzett határtalan szerelmen valahogy tovább tudott lépni. Nem akart ismerkedni, nem akarta, hogy újra egy csalódást kelljen átélnie. Sok barátnője volt, beléjük kapaszkodott. Néhányan szavak nélkül is érezték a fájdalmát. A seb új bőrt növesztett kívülről, látszatra meggyógyult a szíve. Lassan, de biztosan újraépítette az életét, megtanult az imádott, barna hajfürtök nélkül élni. Továbblépett, hinni akarta, hogy lezárta a múltat magában.


Giovanni egyik este épp ügyeletben dolgozott, amikor a sürgősségiről jelezték, hogy beszállítottak egy asszonyt, akit másokkal együtt elgázolt egy részeg sofőr, és azonnal műteni kell. Kócos haját sietve megigazította, melynek sötét fürtjeiben egyre több ezüstös szál csillant meg. A milánói kórház legsármosabb orvosa volt, akit állandóan körbezsongtak a kolleginák, ám az a hír járta róla, hogy megközelíthetetlen. Udvarolgat, viccel, kedves mindenkivel, de a szíve köré növesztett páncélon senki sem tud keresztülhatolni. Apja mélységesen csalódott volt. Elsőszülött fiától elvárta volna, hogy jó néhány unokával örvendeztesse meg a családot.


Giovanni sietve bemosakodott, steril műtősruhát vett magára, mindent a kötelező protokoll szerint csinált. Gyorsan átnézte a kórlapot és az adatokat. Látta, hogy egy német turistát hoztak be: Frau Müllert firkantottak a névhez. Nagy lehetett a kapkodás, sok adat hiányzott. Az asszony eszméletlen állapotban volt.


Rutinosan odalépett a beteghez, megfogta a kezét, hogy ellenőrizze a vénás katétert. Giovanni felemelte a karját, már fújta is a fertőtlenítő spray-t, amikor észrevette a szív alakú anyajegyet, amely a párától ismét csillogóvá vált.


A több évnyi orvosi rutin pillanatok alatt köddé vált. Már távolról, kívülről látta saját magát, éppúgy, ahogy Szofit is műtétre előkészítve, az asztalon feküdni.


- Hé, figyelj csak, jól vagy öreg? – bökte oldalba sebész kollégája, amikor észrevette a kézremegését.

- Nem, egyáltalán nem vagyok jól. Szóljatok Francesconak, vegye át tőlem az altatást, de én itt maradok, és figyelem a monitorokat, már úgyis beöltöztem.


Nem értette senki, miért viselkedik Giovanni hirtelen ilyen feldúltan, de nem volt idő a csodálkozásra. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy épp beért az őt leváltani készülő kollégája.


- Akkor inkább menj haza, itt csak útban vagy! – próbálta a helyzetet elviselhetőbbé tenni a műtétet levezető főorvos.

- Nem mehetek, itt kell maradnom – válaszolta Giovanni ellentmondást nem tűrő hangon, majd kissé távolabb húzódott.


Nem volt idő vitatkozni, versenyt futottak az idővel. Megint kívülről szemlélte, gondolatban követte, ahogy kollégája szikével felnyitja a hasfalat, igyekszik megállítani a vérzést, a műtős asszisztens gyorsan kiszívja a hasüregben lévő folyadékot és elkezdi a műtétet. A gépek sípoltak, mindenki rutinosan tette a dolgát.


- Szívást, gyorsan, gyorsan, nehogy elveszítsük – hallotta Giovanni a távolból. Szemét behunyta, magában imádkozott. Az idő megszűnt létezni körülötte. Bízott a kollégáiban, csak a gépek hangjára koncentrált.


- A műtétet befejeztük, varrjátok össze! – adta ki az utasítást doktor Ramon, majd a legnagyobb természetességgel Giovanninak jelentette a beteg állapotát.

- A következő két nap kritikus lesz, de, ha erős a szervezete, utána stabilizálódhat az állapota. Bízzunk abban, hogy nem lesz komplikáció.


A szavak elértek a hallóközpontjáig, ám képtelen volt felfogni a mondatokat. Egy-egy kép úgy úszott át a látóidegek mögött a fejében, mintha egy filmet látna. Nézése a hozzátartozók tekintetévé vált, ami minden alkalommal várta, amint kilépett a műtőből, ahogy kapaszkodni akartak a még ki sem mondott mondataiba. Ismét Szofit látta az asztalon, sápadtan, ahogy öntudatlanul is küzd az életben maradásért. Tudta, hogy az ő Szofija erős, elszánt, mindenre képes. Ezt szuggerálta magának. Nem ment haza, követte amint kitolják a műtőből, majd az intenzív osztályra. Kollégái igyekeztek nem törődni vele, már tisztában voltak a különleges kötődés miatti viselkedésével. Szinte mindenki átélt hasonló helyzetet, amikor egy barát, rokon, vagy bárki más, aki közel állt a szívükhöz, került a kórházba. Ilyenkor az orvos megszűnik létezni, csakis az aggódó, kiszolgáltatott hozzátartozó marad ugyanabban a testben.


A percek, az órák csigalassúsággal teltek… Éppúgy kapta fel a fejét, ha bejött a nővér, ahogy egy civil tenné. Elvesztette orvosi racionalitását. Visszatöpörödött ijedt kisfiúvá, aki félt a jövőtől, attól, hogy elveszítheti élete nagy szerelmét, képtelen volt a bénultságából szabadulni.


Gondolatai elkalandoztak. Szülei az évek múlásával fogatlan oroszlánokká szelídültek, nem dirigáltak már neki, nem irányították őt, pusztán tűrték sorsukat. Évekig őket hibáztatta, amiért saját maga makacsságába burkolózott, és Szofitól várta a kezdeményezést a békülésre.


A nappalok egybefolytak az éjszakákkal. Kollégái néha letettek mellé egy pohár kávét, szendvicset, ásványvizet, majd később csöndesen a szemetesbe tették az üres üveget, szalvétát, hogy ne zavarják. Telefonját lenémította, teljesen kizárta a külvilágot. Végre kettesben volt élete elszalasztott szerelmével. Számtalanszor fantáziált arról, hogy valahol majdcsak összefutnak, de nem így történt. Sokszor rótta Hamburg szeles utcáit, elutazott Budapestre, visszatért közös emlékeik helyszínére, beült kedvenc kávézójukba, de hiába, sehol sem lelte Szofit. Eljátszott ugyan a gondolattal, hogy a közös évfolyamtársaktól megtudhatna többet is róla, de félt megszervezni egy direkt találkozást, félt Szofi reagálásától és félt a valószínűsíthető visszautasítástól. Szerette volna, ha az élet, a véletlen oldaná meg a találkozásukat. Tudta, hogy azonnal felismerné, bármilyen sok év is telt el, hiszen ott van az ő, csakis az ő tulajdonát képező szív alakú anyajegy az imádott csuklón. Nem érdekelte, ha az egyszer volt fiatal arcot már barázdák szántják, ha sudár alakja teltebb lenne, ha festeti – vagy éppen nem festeti – őszülő haját, hiszen a jel ott van.


Giovanni szabadságot vett ki, hogy minden ébren töltött idejét Szofi ágya mellett tölthesse. Tudta, hogy a komoly műtét utáni mesterséges lélegeztetés több napot is igénybe vehet, de türelmesen várt. Ha hosszú éveken át ment neki, akkor most is így lesz. Minden nap sikerült egy újabb csőtől megszabadítani kollégáinak a meggyötört testet. Giovanni egyre feszültebbé vált, nehogy elszalassza az ébredés pillanatát.  

Éveken át mindenre felkészült, csak pont egy ilyen találkozásra nem. Rendületlenül ült az ágy mellett, várta, hogy Szofi kinyissa a szemét a mélyaltatásból. Közelebb húzta a székét az ágyhoz, és finoman megfogta a vékony kis kezet. Éppolyan törékeny volt, mint fiatal korában. Azt remélte, ha véletlenül újra elnyomja az álom, kezeik összekapcsolódása azonnal figyelmezteti majd, ha Szofi felébredne. Így történt. Egy apró rezdülés, mint a villámcsapás, úgy repítette vissza Giovannit az álomból. Végre az ismerős szemeket látta, bár még csak résnyire voltak nyitva. Könnyek patakzottak le az arcán a boldogságtól. Türelmesen figyelte, ahogy Szofiba kezd visszatérni az élet, körbe tekint, próbálja felfogni, hol is lehet, finoman elfordítja a fejét, majd találkozik a tekintetük. A boldogság, döbbenet, csodálkozás egyvelegét látta kiülni a csodás kis arcra. Egyetlen szó sem hagyta el a szájukat, csak fogták egymás kezét és elmerültek egymás tekintetében. Most kéne megállítani az időt – gondolta Giovanni. Hosszú percekig így maradtak, egy láthatatlan burokban, csak ők ketten, senki más. Semmi nem hatolt közéjük, még a gépek egyenletes pityegése sem.


Látta, hogy Szofi szavakat próbál formálni, ahogy kezd visszatérni az altatásból. Ösztönösen félt a kimondásra kerülő mondatoktól.


- Ne erőlködj, maradj csak! Mindent elmagyarázok – zavartan megköszörülte a torkát, majd folytatta. Igen, én ülök itt melletted. Súlyos baleseted volt, de ne izgulj, minden rendben lesz, fantasztikus munkát végeztek a kollégáim. Épp ügyeltem, amikor behoztak.


Szofi lehunyta a szemét, úgy tűnt, egyelőre beéri ennyivel. Mintha ismét kissé visszaaludt volna. Giovanni jól ismerte azt a színes skálát, ahogy a hosszú altatás után ki így, ki úgy ébred. Örült, hogy semmilyen rosszullétet nem tapasztalt, pedig arra is számított, ott volt a lába mellet kikészítve egy tál és törülköző.


Pár perc múlva újabb kis szorítást érzett a tenyerén, ez már erősebb volt az előzőnél. Összeszedte minden bátorságát a következő kérdéshez.


- Mi van a férjemmel, ő hol van? – kérdezte Szofi

- Nagyon sajnálom, mindent megtettek érte, de ő sajnos nem élte túl a balesetet.


Szofi lehunyta a szemét, mellkasát rázta a csöndes, elfojtott zokogás, könnyek gördültek le az arcán. Időre volt szüksége. A hír lesújtotta, ismét visszaaludt. Giovanni zavarban volt, most sem akarta siettetni az időt.


Másnapra úgy tűnt, Szofi kicsit talán megnyugodott. Összeszedte az erejét, és Giovanni felé fordította a fejét.


- Tudod, ezzel az utazással akartunk egy utolsó esélyt adni a házasságunknak.

- Őszintén sajnálom, hogy így alakult, hidd el. Azt az egyet szerettem volna mindig is biztosan tudni, hogy megtaláltad a boldogságot. Őrült hibát követtem el, amikor nem küzdöttem érted – válaszolta Giovanni megtörten, majd arcát a kezébe temette. – Mindenhol kerestelek, nem akartalak elfelejteni, mindig velem voltál.

- Én viszont elfelejtettelek, ezt akartam, kitörölni mindent, mintha sohasem ismertük volna egymást. Egy ideig elhittem, hogy sikerült – válaszolta hirtelen indulattal az asszony.

- Mi lesz majd, hogyan tovább?

- Fogalmam sincs – válaszolta Szofi.


Ismét eggyé váltak. Érettebben, bölcsebben, megtörten, ám némi reménnyel a szívükben.