Második vajúdás_fotó.jpg

MÁSODIK VAJÚDÁS

Július 17, 2021

Mondták neki, hogy kisgyerek kis gond, nagygyerek nagy gond. Mindig legyintett rá. Neki ne okoskodjon senki! Hosszú évekig ideje sem volt gondolkozni, annyira lekötötte a napi munka, a gyerekek és a háztartás mókuskereke.

- Fáj, tudom.

- Rettentően sajnálom.

- Nagyon együtt érzek veled.

Hányszor mondta ő is ezeket a mondatokat másoknak, teljes empátiával átélve: őszintén, hogy tudja, mit érezhet a másik.

Szavak, mondatok, melyek addig nem lüktetnek, amíg nem veled történnek az események. Egészen addig csak úgy gondolod, hogy érzed a másik mélységes fájdalmát, megalázottságát, pedig ez egyáltalán nem így van. Ezt nem lehet elképzelni. Amikor életed gyümölcse nem akar veled kapcsolatot tartani, az talán még a legrosszabbnál is rosszabb. Nem akarja hibáztatni. Nem akarja a „miért” válaszának keresgélésére fecsérelni az időt. Nem akar többet analizálni, visszamenni a múltba, mert nem szeretné megmérgezni a jelent és a jövőt. Szülei roppant nehéz hátizsákkal engedtek a nagybetűs életbe. Feldolgozta, mert ez lett a túlélési technikájának egyik alappillére. Később mindent megpróbált, hogy pótolja mindazt, amit ő sohasem kapott meg. Úgy tűnik, ez nem volt elég. Senkit nem hibáztat. Nem akarja negatív energiákra pazarolni azt a csekély kis erőt, ami még megmaradt benne. Egyszerűen csak szeretni szeretné azt, akit szeret, úgy, ahogy mindkettőjüknek jó. Szeretné, ha ezt ő is fontosnak tartaná. Szeretné, ha ez nem lenne teher számára.

  

Süt a nap, a szellő szelíden lengeti a fák ágait, tökéletes a harmónia a természettel. A sugarak finoman utat törnek maguknak a lombkorona ágai között. De odabentre, ahol a szív lüktet, nem ér el a meleg napsütés, nem simogatnak a falevelek. Odabent szorítás van. Félelem és szomorúság. Miért? Miért nem beszélnek? Miért nem képesek a szépet és jót látni, amíg van rá lehetőség? Sok a miért… talán a másik oldalon is. Addig jó, amíg még kapaszkodhat némi kis reménybe. Ha csak egy vékony fűszálba, az is elég, hogy nincs vége, hogy ő is hisz ebben, és ad rá esélyt.

Megdöbbenti, hogy mennyire fél. Fél felemelni a telefont, és felhívni őt. Fél a kudarctól. Fél a visszautasítástól. Túl késő? De mihez képest? Nem is olyan régen még olyan jó volt együtt lenni. Olyan egyszerűen tudták élvezni az akkori jelent. Annyi csodás emléket gyűjtöttek. Mi változott azóta?


Temérdek kérdés, amire talán egyszer lesz válasz. De ha nem lesz, csak folytatják ott, ahol abbahagyták, neki az is jó. Nincsenek elvárások – ezt hiába mantrázza, zárt kapukat dönget. Semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy lássák meg az értékeket egymásban. Ne dobják el azt, ami később pótolhatatlan lesz.

Jó lenne, ha újra jó lenne! De csakis akkor, ha már szorongás és félelem nélkül lehetnek együtt. Egyszerűen, természetesen, elfogadóan.